2015. december 31., csütörtök

Ismeretterjesztő cikk az IPM-ben

Megjelent az Interpress Magazin 2016. januári számában Takács Attilával és Nagy Timeával közösen írt, Herbáriumok: porosodó szénakazlak, vagy információs aranybányák? című ismeretterjesztő cikkünk.

   

 
A közlemény letölthető innen.

2015. december 28., hétfő

Kitaibel - egy magyar tudós élete

A Debreceni Egyetem TTK Növénytani Tanszék kiadásában, a Magyar Tudományos Akadémia könyvkiadási pályázatának köszönhetően megjelent a
Kitaibel - egy magyar tudós élete című könyvem.


A kötet angol és német nyelvű összefoglalója letölthető innen ill. innen.

További információ és megrendelés:

2015. december 24., csütörtök

A Bors című nyomdaipari termék a szúrós csodabogyóról

A Bors című napilap 2015. december 21-ei számának 27. oldalán az alábbi cikk jelent meg a szúrós csodabogyóról:


Az írás egyáltalán nem említi, hogy a hatályos jogszabály értelmében a faj hazánkban - 10.000 forintos természetvédelmi értékkel - védett. (Ez azt jelenti, hogy szinte minden vele kapcsolatos tevékenységhez - például birtokban tartásához, gyűjtéséhez, kereskedelmi forgalomba hozatalához - engedély szükséges.)
Éltem a gyanúperrel, hogy az újságban illusztrációként megjelent képet nem a Szerkesztőség valamely tagja vagy az írás meg nem nevezett szerzője avagy talán maga 'Katyus' készítette, hanem inkább a világhálón kerestek egy képet és azt 'újrahasznosították'. Rákerestem és 10 másodperc alatt megtaláltam a kép forrását:

Hogy a Szerkesztőség figyelmét a faj védettsége elkerülte volna azért is nehezen hihető, ugyanis az az weboldal ahonnan a fajt bemutató fényképfelvételt "kölcsönözték" kiemelt helyen és két alkalommal is említi a faj védettségét.

Mit tehetünk ilyen esetben? Nyilván nem sokat, de kérdéseinkkel bátran fordulhatunk a megadott
email-címre.

2015. december 22., kedd

Képek Kitaibel Pál életéből

Hamarosan megjelenik KitaibelEgy magyar tudós élete című könyvem, amely az egyik legsokoldalúbb és legnagyobb hatású magyar természettudós életét és munkásságát igyekszik bemutatni.

Korábban beszámoltam róla, hogy a könyv borítóját Kitaibel Pál elképzelt dolgozószobája fogja díszíteni. Ebben a bejegyzésben két másik festmény kapcsán Kitaibel kutatóútjairól emlékezem meg. A két képet előzetes terveim alapján ugyancsak Heinczné Rási Katalin festette.

Az a tény, hogy olyan keveset tudunk Kitaibel külsejéről és életéről, beszédes bizonyítéka szerénységének. Hatalmas tömegű kézirata között egyetlen önéletrajzi írást, még egy vázlatot sem hagyott hátra, nem gondolta tehát – vagy nem törődött vele –, hogy élete az utókort igencsak érdekelni fogja. Míg irányításával a jól képzett grafikus, festő és rézmetsző Schütz növények százairól készített remekbe szabott ábrázolásokat, Kitaibelben – sajnos – fel sem merült, hogy önmagát megörökíttesse vele. Emiatt tulajdonképpen azt sem tudjuk, hogy pontosan hogyan nézett ki… Külső megjelenését illetően mindössze három forrásunk van: az őt személyesen ismerő Schuster János emlékezése, és két, 19. századi portré. A két fennmaradt portré egymásnak részben ellentmond. A korábbi kép a Pietro Ermini rajza nyomán Lántz József által 1829-ben készített kőmetszet. A másik – idealizált és romantikus stílusú – portré 1863-ban, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók munkálataiban jelent meg, 46 évvel a tudós halála után, mikor már az őt személyesen ismerők sem éltek sokan. Valószínűnek látszik, hogy a neves itáliai művész egykorú rajza után, a grafikusként is tehetséges magyar mérnök által, Kitaibel halála után csak 12 évvel készült kép állhat közelebb a valósághoz. Ennek ellenére a másik ábrázolás lett általánosan ismert, mint Kitaibel képmása, ez szolgált mintául szinte minden róla készült későbbi ábrázoláshoz és művészi alkotáshoz – így a mostani könyvben megjelenő festményekhez is.

Kitaibel 1792 és 1815 között 18 nagyobb kutatóutat tett, amelyek során bejárta a Magyar Királyság legnagyobb részét. Útjai összesen mintegy 1400 napot (tehát csaknem 4 évet!) és összesen körülbelül 20 ezer kilométert tettek ki. Útjait manapság gyakran botanikai kutatóútakként emlegetik. Bár eredményük elsősorban valóban botanikai szempontból volt kiemelkedő, de a hivatalos céljuk egyáltalán nem a növénytani kutatás volt. Kitaibel útjait azért támogatták, mert egy-egy konkrét feladat elvégzésével, probléma megoldásával bízták meg. 1798-ban például a Nagyvárad környéki, 1800-ban azzel bízták meg vizsgálja meg, hogy a mehádiai ásványvizek okozzák-e az arrafelé gyakori golyvát. 1803-ban a Károlyi grófok veszteségesen működő timsófőzdéjének vizsgálatára küldték ki, 1804-ben az észak-magyarországi ásványvizek vizsgálatát kapta feladatul, 1815-ben pedig azért küldték ki Máramarosba, hogy az ottani vizeket a „nagyszámú félkegyelmű ügyében” megvizsgálja. A Helytartótanács az iparban és mezőgazdaságban gyakorlati haszonnal kecsegtető információkat várt tőle.

Az első kép egy kutatóút során, a magyar Alföldön mutatja Kitaibelt, aki a földön ülve egy virágzó tátorjánt (Crambe tataria) tanulmányoz.

A tátorján mára nálunk vészesen megfogyatkozott, de Kitaibel nem kevesebb mint 18 helyről említette. 1798-as nagyváradi útja során Cegléd mellett vetette papírra, hogy a tátorjánt (Crambe tataria) nyersen fogyasztják; leveleinek olyan az íze, mint a káposztáé, de annál édesebb és kevésbé csípős. Népi neveiként a tátorján, tatarján elnevezéseket rögzítette. 1803-ban Heves megyében tataria néven hallotta emlegetni és leírta, hogy gyökereit kiássák, felakasztják, és három hét után lisztet szitálnak belőle, amelyet főzésre használnak. A löszpuszták zöme akkoriban már legelőként használt parlag lehetett, ritkább fajaikat (mint a szennyes ínfű, tátorján, nagyezerjófű, nyúlánk káposzta, törpemandula) elsősorban útszéleken, a szántókat a legelőktől elválasztó földhányásokon, mezsgyéken láthatta.

A festményen látható továbbá a vázlatokat készítő ’növénypiktor’ is. 1796 és 1805 között legalább 5 úton vett részt Johann Anton Schütz grafikus, rézmetsző képzőművész, aki Kitaibel fő művének (Descriptiones et Icones Plantarum rariorum Hungariae) ábráit is rézbe metszette.

A kép hátterében megfigyelhető lovas kocsi a 18-19. század fordulóján a hosszú távú utazás talán egyedüli módját jelentette. A lovak által vontatott jármű korántsem csak kényelmi célokat szolgált. Ez tette lehetővé, hogy Kitaibel magával vihesse nemcsak a mindennapi élethez szükséges felszerelést, hanem az ásványvízelemzésekhez nélkülözhetetlen eszközöket és vegyszereket is. Jelentős helyet foglalhattak a herbáriumi célra szedett növénypéldányok, a préselésükhöz szükséges papírok, a begyűjtött ásványok és kőzetek is. Útjainak fontos célja volt élő növények gyűjtése és az egyetemi botanikuskertbe való hazaszállítása is. Ezért nemegyszer részt vett az utakon a füvészkert kertésze is. Ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy a legtöbb úton kísérői is voltak (Waldstein, Schütz, Fabrici, Pfisterer), és a növényfestő mester felszerelésének, a megfestett növényeknek, a botanikuskert kertésze szerszámainak is helyet kellett biztosítani, még jobban elképzelhetjük a jármű nélkülözhetetlenségét.
 
 
A második kép hegyvidéki tájon (valahol a Kárpátalján) ábrázolja Kitaibelt, aki háttal állva egy ruszin földműves házaspárral beszélget. A kép alapjául Bécsben, 1816-ban megjelent A legnevezetesebb nemzeti öltözetek hazai gyűjteménye című asztali naptár ruszin parasztokat ábrázoló képe szolgált.



Kitaibelt a nép ruházkodása is érdekelte, amelynek szép példáját adja a máramarosi ruszinok ruhakészítési szokásairól írott beszámolója: „… feleségeik kifejezetten szorgalmasak, végzik a házi munkát és elkészítenek mindent, melyre az uruknak a ruházkodáshoz szüksége lehet. … Orsó nélkül fonják birkáik durva gyapját és az itt igen szépen tenyésző kendert. Ebből szőnek pokrócot és azt a durva posztót, amelyből felsőruházatukat készítik. Lenvásznat is szőnek, amelyre színezett lenfonallal kifejezetten szépen hímeznek. A festésben is igen jártasak. A ruszinoknál a fahéjszín a legáltalánosabb, ezt az enyves éger kérgéből készítik: timsóval főzik, és a posztót színezik vele. Részben a díszítési céllal, de inkább, hogy tartósabbá tegyék. Ezért látja az ember gyakran, hogy csak a nadrág alsó részét – amely gyakran nedves lesz és emiatt gyorsabban megy tönkre – színezik, a felső részét fehéren hagyják. Az inget is ez okból színezik, és a bőrt is amelyből a lábbelijüket (magyarul: bocskor) készítik. A sárgát festőrekettyéből timsóval nyerik, a kéket indigóval festik, amelyet hamulúgban oldanak fel (a hamut mákkóróból készítik). A vörös színt a szurokfű adja nekik, de mint mondják huzamosabb ideig festve a rekettye és a timsóval is ezt a színt adja. A feketét az égerkéreg adja vasvitriollal (vasszulfát).

Kitaibel mintegy 330 magyar népi növénynevet gyűjtött össze, de emellett a Kárpát-medence más népeinek népi növénynév anyagát illetően is jelentős gyűjtést végzett. Útinaplóiból összesen közel 140 román („walachisch”), szlovák („schlovakisch”), horvát („kroatisch”, „slavonissch”, „illyrisch”), szerb („raizisch”), ruszin („russnakisch”) növénynevet gyűjtöttünk ki. A Kitaibel által gyűjtött népi növény-, gomba- és állatnevek megtalálhatók itt.
 
További információ és megrendelés:
 

2015. december 21., hétfő

Cikk a szibériai nősziromról

Megjelent a 2014-es év vadvirágáról, a szibériai nősziromról szóló összefoglaló cikkünk a Kitaibelia-ban.
 
A közlemény áttekintést nyújt a faj nevezéktanáról, rendszertanáról, alak- és szövettanáról, életciklusáról, fenológiájáról, szaporodásbiológiájáról, előhely-választásáról, biotikus interakcióiról, hatóanyagairól, mikroszaporitásáról, felhasználási lehetőségeiről és veszélyeztetettségéről. Saját megfigyelések és mérési eredmények alapján közlünk adatokat a növény levéltulajdonságairól, magképzéséről, ezermagtömegéről, csírázási és növekedési erélyéről valamint termőhelyeinek talajadottságairól.

A közlemény teljes terjedelmében letölthető innen.



Abstract
In this paper a review of the nomenclature, etymology, taxonomy, morphology, histology, life cycle, phenology, reproduction, habitat preference, biotic interactions, biologically active compounds, micropropagation, application possibilities and conservation status of Siberian flag (Iris sibirica L.) can be found. Leaf traits, phenological data, seed-set, thousand-seed weight, germination, growth rate and soil characteristic data are published based on original observations:
· Leaf area is between 25,3 and 52,9 cm2, its dry mass is 232 and 272 mg/g, specific leaf area is 14,5 and 15,0 m2/kg; based on measurement of 5–5 leaves of I. sibirica, collected from Tapolca and Letavertes (Hungary) in May of 2014.
· Based on herbarium dataset, blooming of I. sibirica begins at the end of April and lasts to early-July, contrary to the literature data (May–June).
· Capsules contain (0–)58–76(–121) fertile seeds. (20–)60–80(–90)% of ovules develops to (seemingly) viable seeds, meanwhile the other ovules remain as aborted ones or develop to infertile seeds (probably because of absence of resources); based on fruits collected from Regec (Hungary) in 2014 and 2015.
· Thousand-seed weight of I. sibirica is 8,8298–11,2914 g (based on 3×100–100 seeds collected from Regec and Tapolca in 2014 and 2015), which is lower value than the literature data.
· In our germination test (50–50 seeds sowed to wet soil, after different treatments) 14% of scarified seeds, 6% of scalded seeds, 4–4% of imbibed and control seeds, 0–0% of cooled and refrigerated seeds are germinated. Scarified seeds germinated in the 8–26th days, imbibed seeds 15–19th days, control seeds 16–20th days, scalded seeds 20–23th days after sowing. It seems that scarification stimulates, meanwhile temperature-treatments inhibit the germination. Until 18 weeks the seedlings grow to 30 cm (in mean) and develop 5–7 leaves (in mean). After the 14th week, the first and littlemost lateral leaves are necrosed.
· Analyses of soil samples collected from 17 locations of I. sibirica in Hungary, suggest that the species prefers highly acidic to slightly alcalic, lime-free to highly calcareous soils with generally high amount of humus and clay, different amount of phosphorus, potassium and nitrogen and low concentration of salt.
Hivatkozás
Takács A., Nagy T., Salamon-Albert É. & Molnár V. A. (2015): Az év vadvirága 2014-ben: a szibériai nőszirom (Iris sibirica L.) / The Wildflower of the Year 2014 in Hungary: Siberian flag (Iris sibirica L.). – Kitaibelia 20(2): 268–285. DOI: 10.17542/kit.20.268

Megjelent online a KITAIBELIA 20. évfolyam 2. száma

A Kitaibelia című botanikai-természetvédelmi folyóirat legújabb számának cikkei szabadon és teljes terjedelmükben elérhetők a lap honlapján.

A 21(1) számba még 2016. március 15-éig várunk kéziratokat az alábbi email-címre:
A 20(2) szám tartalma:

179
193
202
206
213
235
254
259
268
286
300
BAUER Norbert, BALOGH Lajos, BEZECZKY Árpád, NAGY József, DEÁK Balázs, KISS Orsolya, VALKÓ Orsolya, SCHMIDT Dávid, TÖRÖK Péter, SZŰCS Péter, KOVÁCS Dániel, LENGYEL Attila, MÁTÉ András, SOMLYAY Lajos: Apró közlemények / Short communications (DOI: 10.17542/kit.20.300)
311
TAKÁCS Attila & MOLNÁR V. Attila: Utószó / Epilogue (DOI: 10.17542/kit.20.311)

A 2015-ös évfolyam két számának megjelenését a Magyar Tudományos Akadémia támogatása tette lehetővé.

2015. december 15., kedd

Cikk a Journal of Ecology című folyóiratban

A növények többsége a virágainak megporzását végző állatokat táplálékkal (nektárral vagy virágporral) jutalmazza. Ugyanakkor a növényvilág evolúciója során a megporzók megtévesztése legalább 32 családon belül kialakult. Az eddig ismertté vált több mint 6000 ’csaló’ növényfaj legnagyobb része az orchideák közül kerül ki. Mivel a rovarok igyekeznek elkerülni a csalókat, a megtévesztő fajoknak kevesebb termése képződik, mint a nektártermelőknek. Ugyanakkor megfogalmazódik a kérdés: ha a ’csaló’ orchideák szaporodási sikere kisebb a jutalmazóknál, miért olyan elterjedt ez a stratégia a kosborok között? A a növényökológiai szakma egyik legrangosabb folyóiratában, a Journal of Ecology című lapban online megjelent cikkünkben a csalás sikerének lehetséges okait vizsgáltuk.

Abstract

1. Floral deception is widespread in orchids, with more than one third of the species being pollinated this way. The evolutionary success of deceptive orchids is puzzling, as species employing this  strategy are thought to have low reproductive success (less flowers yielding fruits) because of low pollination rates. However, direct measurements of total seed production in orchids – which is a better measure of reproductive success – are scarce due to the extremely small size of their seeds.

2. Here, we quantified seed numbers in 1,015 fruits belonging to 48 orchid species from the Pannonian ecoregion (central Europe) and obtained fruit-set and thousand-seed weight data for these species from the literature. We used phylogenetic comparative methods to test the hypothesis that deceptive species should compensate for their lower fruit-set by having either more flowers, larger seeds or more seeds in a fruit.

3. Similarly to previous studies, we found that deceptive orchids have substantially lower fruits-set than nectar-rewarding ones. Also, we found that deceptive species have more seeds in a fruit but not more flowers or larger seeds compared to nectar-rewarding ones. Based on our results, deceptive species compensate for their lower fruit-set by having higher seed numbers per fruit. As a consequence, their seed numbers per shoot do not differ from that of nectar-rewarding ones.

4. Together with other benefits of deceptive pollination (e.g. lower energy expenditure due to the lack of nectar production and higher genetic variability due to decreased probability of geitonogamous pollination), our results can explain why deceptive strategies are so widespread in the orchid family.

5. Synthesis. Our results indicate that deceptive orchids can compensate for their lower fruit-set by having more (but not larger) seeds in a fruit than rewarding species. These findings highlight possible ways in which plants can increase their reproductive success in face of pollinator limitation. We emphasize that fruit-set in itself is an inappropriate measure of the reproductive success of orchids – the total number of seeds per shoot is a much better approximation. 

A teljes közlemény letölthető innen.

A közlemény a 104. évolyam 1. számában (jövő év januárjában) fog nyomtatásban megjelenni.

Hivatkozás
Sonkoly J., E. Vojtkó A., Tökölyi J., Török P., Sramkó G., Illyés Z., Molnár V. A. (2016): Higher seed number compensates for lower fruit-set in deceptive orchids. – Journal of Ecology DOI: 10.1111/1365-2745.12511

Az Epipactis pseudopurpurata magyar neve

Az Epipactis pseudopurpurata nevű obligát önmegporzó nőszőfűfajt ifj. Pavol MERED'A írta le (1996, Preslia 68 (1): 27.) a szlovákiai Strázsó-hegységből. Részletes ismertetés és elterjedési térkép található itt.
Később előkerült még Csehországból is. Legközelebbi rokona az ibolyás nőszőfű (E. purpurata), amelytől kisebb termetével, kevesebb virágával és főleg eltérő felépítésű ivaroszlopával különbözik. A fajt Csábi Miklós és Halász Antal az elmúlt években Magyarországon, a Budai-hegységben is megtalálták, erről beszámoló közleményük a Kitaibelia című folyóirat jövő évi első számában fog megjelenni.
A fajnak elfogadott magyar elnevezése még nincsen és ezért –a megtalálók kérésére –közvélemény-kutatást teszek közzé, hogy mi legyen a növény magyar elnevezése. A blog jobb oldalán található közvéleménykutatás ablakon belül a hat alternatíva közül lehet választani egyszerű kattintással. Örömmel és kíváncsian várjuk a szavazatokat!
 
   
 

2015. december 14., hétfő

A Diószegi Szeminárium előadása december 17-én

Minden érdeklődőt szeretettel várunk a Diószegi Szeminárium következő rendezvényének előadásán:

Süveges Kristóf & Mesterházy Attila:
Botanikai kutatóúton a Mali Köztársaságban (Nyugat-Afrika)

Helyszín: Élettudományi Épület, Diószegi Szeminárium (1.035)

Időpont: 2015. 12. 17., 18.00 óra

 

2015. december 10., csütörtök

Cikk a PeerJ folyóiratban

Megjelent ’Flood induced phenotypic plasticity in amphibious genus Elatine (Elatinaceae)’ című cikkünk a PeerJ című folyóiratban.

A közlemény letölthető innen vagy innen.



Abstract
Vegetative characters are widely used in the taxonomy of the amphibious genus Elatine L. However, these usually show great variation not just between species but between their aquatic and terrestrial forms. In the present study we examine the variation of seed and vegetative characters in nine Elatine species (E. brachysperma, E. californica, E. gussonei, E. hexandra, E. hungarica, E. hydropiper, E. macropoda, E. orthosperma and E. triandra) to reveal the extension of plasticity induced by the amphibious environment, and to test character reliability for species identification. Cultivated plant clones were kept under controlled conditions exposed to either aquatic or terrestrial environmental conditions. Six vegetative characters (length of stem, length of internodium, length of lamina, width of lamina, length of petioles, length of pedicel) and four seed characters (curvature, number of pits / lateral row, 1st and 2nd dimension) were measured on 50 fruiting stems of the aquatic and on 50 stems of the terrestrial form of the same clone. MDA, NPMANOVA Random Forest classification and cluster analysis were used to unravel the morphological differences between aquatic and terrestrial forms. The results ofMDA cross-validated and Random Forest classification clearly indicated that only seed traits are stable within species (i.e., different forms of the same species keep similar morphology). Consequently, only seed morphology is valuable for taxonomic purposes since vegetative traits are highly influenced by environmental factors.


Hivatkozás:
Molnár V. A, Tóth J. P., Sramkó G., Horváth O., Popiela A., Mesterházy A., Lukács B. A. (2015): Flood induced phenotypic plasticity in amphibious genus Elatine (Elatinaceae). – PeerJ 3:e1473; DOI 10.7717/peerj.1473

2015. december 9., szerda

Nemzeti Tehetség Ösztöndíj

Löki Viktor tanítványom az Emberi Erőforrások Minisztériuma által meghirdetett, a Pannon Ökorégió temetőinek növénytani kutatására benyújtott pályázatával Nemzeti Tehetség Ösztöndíjban részesül.
 
Gratulálok és eredményes munkát kívánok!

 

2015. december 7., hétfő

Cikk az Acta Societatis Botanicorum Poloniae című folyóiratban

Megjelent online legújabb cikkünk, amelyben 13 látonya taxon kariológiai vizsgálatának eredményéről számolunk be. A munkában valamennyi európai Elatine-faj kromoszóma száma szerepel. 7 faj esetében korábban még nem közölték a kromoszómaszámot. Első ízben mutattunk ki diploid kromoszómaszerelvényt a nemzetségen belül: az Elatine campylosperma mindkét vizsgált populációja 2n=18-nak bizonyult. Adataink megerősítik, hogy a nemzetségen belül az alap kromoszómaszám x = 9.
A teljes közlemény letölthető innen.
Abstract
The paper reports chromosome numbers for 13 taxa of Elatine L., including all 11 species occurring in Europe, namely E. alsinastrum, E. ambigua, E. brachysperma, E. brochonii, E. californica, E. campylosperma, E. gussonei, E. hexandra, E. hungarica, E. hydropiper, E. macropoda, E. orthosperma, E. triandra originating from 17, field-collected populations. For seven of them (E. ambigua, E. californica, E. campylosperma, E. brachysperma, E. brochonii, E. hungarica, E. orthosperma) the chromosome numbers are reported for the first time. With these records, chromosome numbers for the whole section Elatinella Seub. became available. Although 2n = 36 was reported to be the most common and the lowest chromosome number in the genus, our data show that out of thirteen species analyzed, six had 36 chromosomes but five species had 54 chromosomes, and the lowest number of chromosomes was 18. These data further corroborates that the basic chromosome number in Elatine is x = 9.
Hivatkozás:
Kalinka A., Sramkó G., Horváth O., Molnár V. A. & Popiela A. (2015): Chromosome numbers of selected species of Elatine L. (Elatinaceae). – Acta Societatis Botanicorum Poloniae 84(4): DOI: 10.5586/asbp.2015.036
 
 

 

MTA doktora címek ünnepélyes átadása

December 4-én pénteken, az MTA Székházában ünnepélyes keretek között adták át az MTA doktora okleveleket azoknak a kutatóknak, akik 2015-ben megszerezték a tudományos címet. A 62 kutató közül huszonegyen szereztük meg a címet az élettudományok és hatan a biológiai tudományok területén. Az átadásról szóló beszámoló itt olvasható.

Tények és adatok az MTA új doktorairól itt.

Az MTA új doktorainak rövid bemutatása pedig itt található.

A Debreceni Egyetem 5 új akadémiai doktorának bemutatása itt található.

2015. december 4., péntek

Diószegi Szeminárium előadásai december 10-én

Minden érdeklődőt szeretettel várunk a Diószegi Szeminárium következő rendezvényén, ahol két előadás fog elhangzani:

Nagy Timea, Takács Attila & Bódis Judit:
A keszthelyi Balatoni Múzeum Herbáriuma

Nagy Timea & Takács Attila:
A Veronica hederifolia agg. fajai Magyarországon
Helyszín: Élettudományi Épület, Diószegi Szeminárium (1.035)

Időpont: 2015. 12. 10., 18.00 óra
 

2015. december 2., szerda

Fekete István és a növényvilág

Tegnap este az RTL Klub XXI. Század című sorozatában Fekete Istvánról készült érdekes és rendhagyó műsort láthattak az érdeklődők. Regisztráció után az adás megtekinthető itt.

Fekete István egyike legolvasottabb íróinknak, akinek műfajilag nehezen besorolható műveit mélységes természetszeretet és humánum hatja át. Az köztudott, hogy az író a gerinces állatok kitűnő ismerője volt, arról azonban kevesebb szó esik, hogy milyen kapcsolatban állt a növényvilággal. Ebben a bejegyzésben a flórához fűződő viszonyát mutatom be művei alapján.

Az átlagembert messze meghaladó növényismerete több forrásból táplálkozott. A több mint egy évszázaddal ezelőtt született, falun nevelkedő generáció számára természetesnek számító növényismeretre rakódott a mezőgazdászként elsajátított tudás és az erdőt-mezőt járó természetkedvelőként, vadászként tapasztaltak.

Bár a növényvilág képviselői Fekete István műveinek többségében felbukkannak, meghatározó szerephez csak ritkán jutnak. Legtöbbször az életközösségek meghatározóan fontos, de az állatoknál kevésbé alaposan jellemzett tagjaiként kerülnek ábrázolásra.

 Növénytani ismeretterjesztés

Az író állatokkal kapcsolatos jelenségek bemutatása kapcsán jól ismert ismeretterjesztő vénája a növényvilág esetében ritkábban jut szerephez, de erre is van példa. Ennek talán legszebb példája a Bogáncs című regényben olvasható:

a szaporodásnak sok fortélya van, s a magvetésnek még több.

Egyes magvak repülnek, messze elszállva az anyától; mások gurulnak; vannak, amelyeket kilő az anya, hogy faja szaporodjon. És vannak, amelyeknek magva ezer kis horog közé van beágyazva, s olyan mint egy kis ezer horgú buzogány vagy horgas kéthegyű tőr. Amíg a mag éretlen, és burka zöld, nem kapaszkodnak semmibe, le se lehet őket szakítani, de ha megérett a kis tapadók, szőrök megragadnak a szőrben, ruhában, és vándorolni kezdenek. Mozgás közben szinte befúrják tüskéiket a ruhába és a szőr közé, szúrni, ami felette kellemetlen, mert a ruha alatt, szőr alatt érzékeny bőr van.

– Fene ezt a gazt! – mondja az ember, és leveszi magáról a szúrós holmit, amint tiszta helyre ér, s a mag, messze az anyanövénytől, el van vetve. Mit mondjon azonban a szegény kiskutya, akit a véletlenek vak ostora fél országon át hajszol? Nem mond semmit, de vakaródzik. A körmök és a fogak azután kiszakítanak egy-két potyautast a szőr közül, és honnét tudhatná Bogáncs, hogy ő most magvetést végez?

Nagyon jellemző, hogy az író a növényi termések terjesztésének szemléletes leírásban is az állatvilág felől közelít a jelenséghez.

Az Egy szem kukorica című elbeszélésben egy kukorica életét kísérhetjük végig. Ebben az írásban az író a növények közötti, a napfényért, tápanyagokért és vízért folyó – a legtöbb ember által nem is sejtett – versengést a termesztett növények és a gyomok közötti párbeszéddel érzékelteti:

A kis kukorica nehezen tért magához.

– Ó, míg felnövünk, ezer halál leselkedik ránk – mondta az egyik krumpli –, de azokra is, akik bennünket akarnak elpusztítani. Itt ez a sok gaz...

– Van nekünk becsületes nevünk is! – kiáltottak ekkor a másfajta növények.

– Én búzavirág vagyok.

– Én útifű.

– Én a szarkaláb.

– Én a pipacs – kiabáltak összevissza. – Élni akarunk, és ez a föld a mienk is.

– Hát majd egy kicsit összébb szorulunk – békítette őket a kukorica.

– Csak a magad bőrére alkudozzál – mérgelődött a krumpli. – Te megnősz, de mi kicsik maradunk, és nem tűrjük senki árnyékát. A tiédet se, ha a gazzal cimborálsz.

A kukorica elhallgatott. Egyedül volt.

– Igaz – bólintott a szarkaláb –, a krumpli csak akkor nagy, ha nincs senki mellette... igyekezzünk barátaim!

Ugyanebben a novellában az író költői eszközökkel írja le a szélmegporzást:

az üzenetet a szél hozta, lágy simogatással. és idegen, édes virágport hintett a kukoricára. [...] A levegőben pedig millió csók járt, és szállongó porleheletével mind megcsókolta a kukoricát

A növények rovarmegporzására való utalás pedig A tölgy című novellában található:

A part mellett egy bokor sárga liliom boldog aléltságban tárta szét kelyhét a nap felé, itta a fényt, ám az is lehet, hogy a virágban mászkáló kis bogárkák most hurcolták szét benne a szerelmes üzeneteket.

Egyes növények jellegzetes élőhely-igényének szimbolikus megfogalmazása olvasható a Hajnal című elbeszélésben. Ennek során vándorolnak a nekik leginkább megfelelő élőhelyekre a növények, például a Fenyő, a Boróka, a Törpefenyő, az Áfonya és a Gyopár a hegyvidék hűvös magasságaiba, a Fűzfa, a Nád és a Sás a vízpartra, a Vadrózsa, az Árvalányhaj és a Kakukkfű a kopár domboldalra.

 
A növényvilág mint hangulatok, érzelmek érzékeltetője Fekete István művészetében

 Fekete István írásaiból igen sok helyen kisejlik a mezőgazdász szerzőjük számára igen nagy jelentőségű aszály és ennek kapcsán a szomjazó növényvilág, mint az Eső után című elbeszélésben:

Egyetlen vágyam volt bőrig ázni, s azt hiszem, ebben a nagy vágyakozásban velem voltak a szomjas búzák, a fakó árpák, kínjukban virágzó törpe lóherék és millió virág, gyökér, félig csírázott mag, ameddig a szem ellátott, meg még azon túl is, a víztelenség és aszály szomorú élettelenségében.

... vagy a Nyár végén című novellában:

 Aszott sarjú között fehérre taposott gyalogutak surrannak a réteken keresztül, és itt-ott apró virág színtelenedik. Nem is virág, csak száraz színfolt, mely láthatatlan szemével az eget kémleli, hogy merre járnak az áldott, páráktól súlyos, drága fellegek.

Az író kedvenc évszaka talán az ősz volt. Ebben az évszak hangulata, a köd titokzatossága, a vadászemlékek mellett a lombszíneződés látványos jelensége is hozzájárult. A különböző fafajok őszi lombhullatásának megszemélyesítésekkel érzékletessé tett leírását olvashatjuk az Október című novellában:

A szél úgy jár az erdőn, mint a végrehajtó, és a fék sziszegve hajladoznak, mint az adósok.

– Fizetni, adósok, fizetni!

Visszaadni mindent, kamatos kamatokkal, amit az öreg bankár, a Föld adott. Nézzétek a Nyárfát. Az a jó adós! Utolsó sárga levélbankóját is visszaadta már, és most úgy áll a berek szélén, mint a becsületes adós: levetkőztetve és elhagyottan.

A Bükk is tisztességes fajta, a Nyír is, de még a Gyertyán is, aki pedig, komisz, tolakodó népség. Először csak egyenként hullatták levélpénzüket az örök, nagy perselybe, de aztán látták, hogy úgyis hiába. Megrázták magukat, lerótták az adósságot, és most békén vannak. [...]

Bezzeg a Tölgy meg a Cser! Nem! Ők nem fizetnek. Itt-ott egy kis kamatot, de aztán táguljon a végrahajtó, mert nem állnak jót magukért. Néha ölre mennek a széllel, mely perlekedve tépi a zizegő cserleveleket, de bevasalni alig tud valamit.

– Nem fizetünk! – kiáltják a cserfák. – Majd tavasszal. – És a szél megunja a meddő verekedést.

Alkonyattal elpihen ő is a völgyek ölén, de előbb még beszámol gazdájának.

– A Nyár, Nyír, Bükk és többiek ... megfizettek, Uram. Csak a Cser..., különösen a fiatalja... Ne adj nekik máskor! Nem fizetnek. Verekedni kell minden krajcárért.

 A nádas

 Az író viszonylag kevés írásának címszereplői a növények. Az ilyen ritka kivételek egyike A nád című elbeszélés. A nádas egyébként az erdő mellett az író kedvelt témája volt s ebben a novellában a nádas életközösségének a tó életében betöltött sokrétű szerepéről olvashatunk, arról, hogy milyen fontos szerepe van a nádnak a legkülönbözőbb élőlények – és közöttük az ember! – életében:

A tónak ebben az öblében nem volt nád. Valamikor talán lehetett, de most nem volt. Igaz, az utóbbi időben elkövesedett a fenék, mert a patak kevés iszapot hordott be; ami volt, azt elmosták a hullámok. Pár szál azért mégiscsak lehetett volna. De nem volt, s ezért rideg és üres volt ez az öböl. A hullámok nekinyargaltak a partnak, rombolták a köveket, összetörték a virágokat és kagylókat, mert hiányzott a szelíd nád, aki türelmesen eléjük állt volna, mérsékletre intve a rakoncátlan vizet. [...]

De ebből az öbölből hiányzott a nád.

Hiányzott a víznek, a partnak, a madaraknak, a halaknak, a kígyóknak és békáknak, még az öreg várromnak is hiányzott, aki mereven állott az öböl partján kiugró sziklákon, unatkozva nézegette magát a víz tükrében, és szerette volna, ha legalább a tükörben nád nőtt volna udvarán, és tavirózsa ablakai alatt. [...]

És hiányzott a nád az embereknek is, akik nem sokra becsülték, mert csak nád volt, de házaikat vele fedték, jószágaikat vele etették, békés kunyhókat csináltak belőle, és ha tüzet raktak a nádból arra gondoltak, hogy hitvány nádtűz csak, amit mindig etetni kell.

De azért nagyon hiányzott.

A víz mosta, egyre mosta a partot, és a part úgy érezte: nád kellene szélfogónak. A szél dühösen nyargalt a parton, mert unatkozott, és szeretett volna muzsikálni a nád hárfáján, mert alapjában véve muzikális természetű volt. A madarak szerettek volna leszállni, megpihenni és fészket rakni, és keresték a nádat, és vágytak utána. A halak hűsölni szerettek volna árnyékában, turkálni gyökerei mellett, és dörgölőzni lába szárán. A kis csigák derekára tapadtak volna, és a szitakötők leveléről lesték volna a szúnyoghegedűsöket.

Más esetekben az elbeszélés címében megjelenik a növényvilág valamely képviselője, de nem főszereplőik a növények, hanem hangulatok, érzelmek érzékeltetői. Az Ibolya című elbeszélésben az író egy gyermekszerelem emlékét idézi fel:

– Ne sírj! – dadogtam. – Hiszen csak tréfáltam. Vidd el a virágokat ... majd összeszedem ...

... Ilona kötözte a kis csokrot, a vén tölgy koronája zsongott, mint a távoli muzsikaszó, s a szívemben benne volt az egész tavaszi világ.

A Lótusz című novella pedig nem nélkülözi a fanyar humort sem:

Az ablakon besütött a nap, és ragyogó kévéjében ott állt a Virág!

Csend.

Szép pillanat volt! Feleségem arca felragyogott, mint mátkaságunk óta sohasem

Az író közismert kutya-regénye címe alapján akár egy növényről is szólhatna. De Bogáncs természetesen pumi volt, „mégpedig a legjavából”. Ugyanakkor jellegzetesen állat-központú leírást is kapunk a regényben növényünkről:

szép virágával a legelők dísze, s virágja a méhek, darazsak, különféle dongók és lepkék közismert találkozóhelye. Bizonyos fajtáját néhol szamártövisnek is mondják, ámbár állítólag a szamár is csak akkor nyúl hozzá, ha fáj a hasa, mert még a levele is szúr, mint a veszedelem. Ez a bogáncs tehát szép, de nem hasznos, és egyáltalán nem tudja, hogy ő gyom.

Az „áldott vetés”

 Fekete István műveiben sokszor az elbeszélések bevezető vagy befejező részében, hangulati elemként jelenik meg a növényvilág. Különösen sok elbeszélésben jelenik meg az „áldott vetés”, az életet adó gabona, különösen a búza. A Banádi Péter meg a fia, a Július, a Honvágy, a Nyárutó, a Hollófészek című elbeszélésekben láthatjuk ennek példáit:

A búzamezők eleinte csak úgy hullámzanak önmagukban, hangtalanul. Később susogni kezdenek, ha végigszalad rajtuk a szél, amikor pedig kalászerdőkké érnek: sziszegnek, mert millió kemény bajusz-szálon fésülködik a nyargaló szellő.

Van azután, amikor hallgatnak, különösen déltájban. Mikor a kalászorsókban duzzad a mag és a dűlőutak áldott melegében olyan illat leng, mint a mikor a friss szalmakazlak mellé kiszáll a puha kenyér lágy illata.

Felült egy róka a búzában, melynek sárga kalászai mind keletre néztek, hol most bukkant fel a nap aranyküllős szekere.

A róka hunyorgott a világosságtól, a kalászok megzendültek a hajnali széltől, meglóbálták magukat, hogy a napsugarak aranyfésűi megsimogassák kemény bajuszukat.

A barackfák már régen elvirágoztak, s a búzából alig látszottak ki a totyogó varjak.

az árnyékból kiemelik lomha hátukat a szalmakazlak. Még nyújtózkodnak a szalmaszálak, még lehelik magukból a tarlók kenyérszagú melegét, de ez már csak az aszalódás kesernyés cukra, a búzamezők fiatalságának öregedő emléke.

Aratás előtt járt az idő. Mint áldott vizek, hullámzottak a búzavetések, s a súlyos  kalászfejek bús örömmel bólingattak jobbra-balra, mert érezték, hogy az ő idejük már elérkezett.

Túl a dűlőúton kaszát fentek .

 Az idős fák

Az öreg, termetes fák tisztelete, féltése az író számos művében bukkan fel. E tisztelet nemcsak maguknak a fáknak szól, hanem a múltnak és az elődöknek, a régi korok embereinek is. Ennek szép megfogalmazása olvasható a Tüskevárban:

– Nézze meg ezt a fát! Ha ez beszélni tudna!

A fa koronája nem is lát szott, hogy meddig ér, és a törzse másfél méter vastag is lehetett.

Az erő és a szépség, ez a tölgyfa maga volt az idő. Gyula megsimogatta kérgét, ami kemény volt, mint a szélmarta gránit.

– Volt itt egy tudós ember, azt mondta, több lehet háromszáz évesnél, és azt mondta, igazuk volt a régieknek, akik szentnek tisztelték az ilyen fát.

És Tutajos úgy érezte: igaza volt a tudósnak. A koronában emberderék vastag görcsös ágak nyúltak szét, és rettenetes erejükben mintha az eget tartották volna.

Gyulában különös érzés ködlött, és szótlanul állt az elmúlt évszázadok mellett, amelyeket ez a szent fa őrzött magában. Saját kiforratlan jelentéktelenségét érezte e mellett a tiszta óriás mellett, aki kiáltások és halálsóhajok emlékére emlékezett, aki látta mág a várat, rabokat és elmúlt embereket; tivornyákat hallott, vad harci dalt és jajongó gyászéneket, ordítást és suttogást, és elmúlt minden, de ebben az ősfában benne van minden!

– Én is elnézem néha – mondta Matula –, van benne legalább negyven köbméter fa.

– Más is van benne, Matula bácsi – mondta a fiú, [...] de én úgy gondolom, azt nem lehet méterrel megmérni ...

A „régiek” tiszteletére az is okot ad, hogy megkímélték, hagyták megöregedni a fákat. Szép példáit láthatjuk ennek a Hajnal Badányban című regényben és a Május című elbeszélésben.

Út van már. De kell egy híd, a gázló helyére, feljebb pedig a gát. Ha az öreg fa útban lesz – kidobjuk...

– Ha lehet, ne bántsátok, fiam, az öreg fát ..., magamat látom benne.

– ... de nem is lesz útban.

–Szép fa. Fiatalkoromban itt pihentünk meg vadászatok után. Nénéd is szerette...

Erre csend lett. Az öregember szemén emlékek borongtak, s a fiatal érezte, hogy valamikor majd ő is szereti a vén fát.

Ezen a magától nőtt, csalitos erdőrészen, szakadékos domboldalon egy öreg vadcseresznyefa uralkodott, ami szokatlan volt, mert a vadcseresznye nem hosszú életű, nem is nagyon értékes, és hogy valamelyik öreg erdész mégis meghagyta, csak annyit jelentett, hogy annak az erdésznek volt szeme meglátni a szépet, és volt szíve jót is tenni érte [...]

A cseresznyefa nem volt kemény és férfias természetű, mint a tölgyek vagy kőrisek; nem volt megátalkodott, mint a szil vagy a gyertyán, inkább asszonyos volt egy kicsit, aki tavaszokon virágos nászruhába öltözött, és ha sérelem érte, mézgát sírt, s ezzel takargatta sebeit...

Az író kedvenc fája kétségkívül a tölgy volt, melynek egy-egy idős példánya számos művében felbukkan, például az Ibolya című elbeszélésben is.

A tölgyfa a rét szélén állt, egyedül. Túl rajta rejtelmes vízmosás, melyet befutott a földiszeder és az iszalag. A földiszeder a partokat takarta, míg az iszalag a nyár- és kökénybokrokat hálózta be, rejtve fészkeket és egyes nyolc-tízéves csemetéket, akik száraz iszalagot szívtak cigaretta helyett a sötét sátorban. [...]

Csodálatos hely volt az öreg tölgyfa környéke. Télen titokzatos nyomok vezette el alatta; tavasszal ott nyílt ki az első ibolya, nyáron édes, illatos meleg hentergett a vízmosásban, és ősszel a tölgy töredezett csonkjain pihentek meg az előkelő vándorok –  Sasok és sólymok – átutazóban.

Szerettem az öreg fát, s néha – ha egyedül voltam vele – megsimogattam. Átfogni öt ember is alig tudta volna, és csak Berta Jancsi mondta, hogy ő egyszer megmászta, amire nem is válaszoltunk, mert Jancsi hazudós volt.

Nem lehet tudni, hogy e fák melyik (a kocsányos vagy a kocsánytalan) tölgyfajt jelentik, legfeljebb a többnyire síkvidéki és vízközeli termőhelyek alapján valószínűsíthetjük az előbbit. A csertölgyet viszont mindig határozottan megkülönböztette a tölgyektől.

A tölgyek mellett más fák öreg példányai is szerepelnek Fekete István műveiben, mint a vén nyárfa a Lutra című vidraregényben vagy az öreg kőris a Hajnal Badányban című műben. A fásszárúak közül az író munkáiban a következőkkel találkozhatunk: áfonya, bodza, boróka, bükk, cser, éger, fenyő, földiszeder, fűz(fa), galagonya, hárs, iszalag, jegenye, kökény, nyárfa, rekettyefűz, som, szil(fa), tölgy, törpe- (vagy gyalog-)-fenyő, vadalma, vadkörte, vadrózsa.


Fekete István növényismerete
 
A természetre ráutalt, vele szorosan együtt élő vidéki ember növényismerete gyakran megjelenik Fekete István írásaiban. Például a Tüskevárban a rekettyefüzet a következőképpen jellemzi.

Olyan fűzfajta – legyintett Matula [...] –, nem sokat ér. Kosarat nem lehet csinálni belőle, mert törik, fának nem nő meg, hát csak van, de nyári tüzelőnek jó.

Nem kevésbé fontos tudnivaló, hogy: „A nádlevél jobban vág mint a beretva”. De a fák sajátos, gyakorlati szempontú osztályozására is van példa a Tüskevárban:

„a ménkű [...] A nyárfát nagyon szereti, a tölgyet, szilfát meg fűzfát is, ilyenek alá soha ne álljon, ha már muszály eső elől valahova elhúzódni. Vadgesztenye- meg bükkfa alá már odaállhat, de legjobb az égerfa. [...] Villámvágta éger nincs az egész berekben, de nyárfa annál több.

Fekete István visszaemlékezéseknél használja a növények fenológiai állapotának felidézését az emlék idejének felelevenítéséhez.

Gyöngyvirág még kevés volt az erdőn, de a kakukk már májust kiáltott.” (Fészekrablás)

Úgy emlékszem, mintha késő május lett volna, mert kertünkben régen elvirágzottak már az almafák, és a szomszéd háza tetején a kis gólyák nyaka állt ki a fészekből.” (Apám)

 A tavasz eleje jól kezdődött. Sok esővel. Megmozdult a vetések és a rétek világa, zsendültek a füvek és a fák, sárgult a gólyahír” (Április)

Augusztus vége felé járt az idő [...]

A nyári alma, barack elfogyott, a szilva nem érett még meg, a fészkek üresek, a réteket lekaszálták, s a szőlő olyan savanyú volt, hogy a kecske is elmekegte volna magát tőle.” (Egy év)

 Hosszú, hűvös, esős tavasz után úrrá lett végre a nyár.

A széljárás útjain vetéstengerek zizegnek, hajladoznak, és árnyékot borítanak a fészkekre, melyekben most már kopogtat az élet, vagy már ki is röppent ismeretlen útjaira.

A sok eső nyomán dúsan bokrosodtak a füvek, későn virágoztak, és későn borulnak a suhintó kaszára, melynek nyomán esténként párás illatok sóhajtanak halódásukban. Az emberek ilyenkor azt mondják, hogy felséges illat ..., pedig ez az enyészet illata.” (Június)

 Túlnőtte a nád a vizeket, és zöld náderdő borult a tavakra, melyek egyszerre titokzatosak lettek, mint a mesék, melyeket útra készülő öregemberek mondanak vajúdó tavaszi estéken. [...]

Amikor az alkony selymes árnyai magukhoz ölelik az erdőt, megrántják a kis bogarak a pókháló kötelet, és kling-klang, megszólal a májusi erdők harangja, a gyöngyvirág.” (Május)

 Mondom, régen volt. Álltunk az erdőszélen, hol akkor kezdett kékleni a kökény bogyója” („Az” a puska)

 Szántások barnállottak, vetések zöldelltek, és a nádasok mellett sárga volt a gólyahír, mint augusztusban a napraforgó szirma.” (Tavasz)

 Az avar nehéz szaga lehömpölygött a völgybe, s a tavalyi száraz levelek széle felperdült, mint a seben a var, ha gyógyul. A bükkfák dereka átmelegedett és megpuhult, mert a tavaszi nedvek lüktetése dús lett, és az erek teltek, mint az áradó patak. A rügyek viselős duzzadtsággal ringatták magukat, ha szellő mozdult, s a kankalin sárga virága széttárta szirmait a meleg ragyogás és a méhlegények felé.” (Kró)

Az erdőben virágzott a som, a kankalin, a patak mentén a gólyahír, a kertben a barackfák s a bokrok alatt kéken és illatosan az ibolya [...] a kerítések mellett már születésében is méregzölden megjelent a csalán.” (Kele)

Az erdőt járó ember kora tavaszi megfigyelései tükröződnek a Hajnal Badányban című regény öreg kőrisének és méhecskéjének rövid párbeszédében:

egy kis méh dongta körül az öreg kőrist.

– Egy-két szál hóvirágot találtam csak, de hát ilyen szép időben ki alhatna tovább? – és leszállt a kőrisfára pihenni, mert szárnya erőtlen volt még [...]

– Csak hóvirágot találtál méhecske? Pedig virágzik már a som is a túlsó völgyben, és a mogyorónak is van már barkája...

A som ez esetben bizonyosan a kora tavaszi nyílású, sárga virágú húsos som (Cornus mas).

Fekete István írásaiban nemcsak a növényvilág változatos színei jelennek meg, hanem fontos szerep jut a az illatoknak is. A Szamos mellett című elbeszélésben olvashatjuk:

A levegőben az erdő ezer illata. Fodormenta, levendula, zsálya...

A levendula a Kárpát-medencében nem fordul elő vadon és bár szórványosan termesztették, valószínűtlen, hogy illata meghatározó szerephez jutna az erdőben. Ezesetben inkább különböző más, hasonlóan illatos ajakosvirágúakról lehet szó.

Az író egyik kedvenc növénye volt a kakukkfű, mely több írásában felbukkan. Jellegzetes és kellemes illata mellé Fekete Istvánra jellemzően sajátos érzelmi töltés is járul, mint az István király előtt című elbeszélésben vagy a Tüskevárban:

Nagy erdő volt, tele rejtelmekkel, titkos utakkal, mély síkos völgyekkel és szárazra égett kopár dombhátakkal, melyeken annyi volt a kakukkfű, mint apró falusi temetőkben.

 – Minek van olyan jó szaga? – szimatolt Gyula.

– Kakukkfű – hajolt le az öreg –, ez az ... a temető is tele van vele. Szereti a temetőt. Talán azért van itt is ...

Számításaim szerint Fekete István írásaiban legnagyobb számban gazdasági szempontból jelentős növények: termesztett fajok és gyomok jelennek meg (például alma(fa), árpa, (őszi)barack(fa), bogáncs, birsalma, búza, bükköny, dió(fa), dohány, fokhagyma, karalábé, (kel)káposzta, kender, körte(fa), krumpli, kukorica, levendula, lóhere, lucerna, mák, muskátli, nád, napraforgó, paprika, paradicsom, petrezselyem, pitypang, pipacs, répa, repcsényretek, ribizli, saláta, sárgarépa, szarkaláb, szilvafa, szőlő, torma, tök, útifű, vadrepce, vöröshagyma, zab, zeller). Ez persze egyáltalán nem meglepő, hiszen vérbeli mezőgazdász volt. A vadon élő lágyszárúak („az erdők, rétek millió virága”) közül viszonylag kevés faj kerül említésre. Ezek nagyon jellegzetes, legtöbbször feltűnő virágú közismert fajok, mint a békalencse, árvalányhaj, gólyahír, hóvirág, gyöngyvirág, ibolya, kakukkfű, kankalin, tündérrózsa, zsálya.

Az író műveiben elég gyakran szerepelnek olyan növénynevek (mint fa, fenyő, fű, moha, virág) melyek alapján a pontosabb azonosítás egyáltalán nem lehetséges. Máskor a növényfajok biztos azonosítása a leírás, illetve az azonosítás bizonytalan. A Bogáncs című regényben a kiskutya szőrébe ragadt növényi termések között említi az író a koldustetűt. E név „hivatalosan” jelenleg az érdeslevelű Lappula nemzetség fajait jelöli, de a népnyelv használja más ragadós termésű növények megnevezésére is, mint a bojtorján (Arctium), a ragadós galaj (Galium aparine) és párlófű (Agrimonia). A tölgy című elbeszélésben szereplő „sárga liliom” leírása valószínűleg nem a sárga sásliliomra (Hemerocallis lilio-asphodelus), hanem a jóval elterjedtebb és gyakran vízpartok mellett előforduló sárga nősziromra (Iris pseudacorus) vonatkozik.

A Tüskevárban egy helyütt a következőket olvashatjuk:

egy helyen gyönyörű, húsos levelű virágok voltak a vízen.

– Vízitök – intett Matula a csodálatos virágok felé. Ezt az elnevezést Tutajos szentségtörésnek érezte.

– Ez a gyönyörű virág?

– Vannak, akik tündérrózsának mondják, de a levele olyan mint a töknek, Meg a szára is.

A vízitök elnevezést a sárga tavirózsára (Nuphar luteum) szokták használni és e nevet termése alapján kapta. A gyönyörű virágok inkább a fehér tündérrózsához (Nymphaea alba) tartozhattak.

Egyébként a népi növénynevek is viszonylag gyéren fordulnak elő az író műveiben. Ilyen például a „békarokkás széna”-ban szereplő jelző. A „békarokka” nevet magam is hallottam a Dunántúlon a mezei zsurló (Equisetum arvense) megnevezésére.

A Kele című regényben az író – Tőle nem szokatlan módon – a hagyományos, népi elnevezések mellett érvel:

most született meg a sárga zsibavirág, aminek irodalmi neve gyermekláncfű (a gyermeklánc még csak érthető lenne, de a „fű” nevetséges), másutt pedig az égre nevetett ártatlan kis arcával a pipitér, aminek százszorszép nevet adtak, akiknek nem volt jó a pipitér.

 Fekete István egy interjúban maga fogalmazta meg viszonyát a Természethez: „az erdő beszél ahhoz, aki ismeri: jeleket ad, üzen, kitárja magát, csak meg kell érteni. De ahhoz, hogy érthessük, ismernünk kell fáit, bokrait, füveit, virágait, gombáit, állatait s a sok színt, hangot, az állatok mozgását, életrendjét, természetét, az erdő minden lakójának örök, ősi törvényeit.” Megismertetésükért és megszerettetésükért hazánkban Nála többet talán senki nem tett.

 
A bókoló bogáncs „szép virágával a legelők dísze, s virágja a méhek, darazsak, különféle dongók és lepkék közismert találkozóhelye”
 a nádasok mellett sárga volt a gólyahír, mint augusztusban a napraforgó szirma.
Az író egyik kedves növénye volt az illatos ibolya
Sárga nőszirom. „A part mellett egy bokor sárga liliom boldog aléltságban tárta szét kelyhét a nap felé
Fekete István műveiben gyakran jelennek meg a gyomnövények, közöttük a pipacs is.
 „megszólal a májusi erdők harangja, a gyöngyvirág”

„Vannak, akik tündérrózsának mondják”
 Fekete István kedvenc fája a tölgy volt. Az idős, termetes fák tisztelete, féltése az író számos művében felbukkan